Iyenkor decemberben...

"Nagy a sürgés-forgás: az ablakokra felkerülnek a fehér hópihék, égősorok világítanak minden ház udvarán, kitisztulnak a kiscsizmák, készülnek a karácsonyfadíszek. Az emberek szíve meglágyul, többet adnak és kapnak a szeretetnek nevezett csodából.

Itt a december, közeleg az ünnep.

Én is várom már a karácsonyt. A távolból már érzem a mézeskalács illatát, a fenyő tűlevelei képzeletben elárasztják aprócska kollégiumi szobám padlóját, olykor-olykor érzem a forralt bor zamatát… Én is festeném aranyra és ezüstre a diókat, hangszeremen játszanám a meghitt dallamokat, lelkemet az ünnepre hangolnám, és szívem minden szeretetét szétosztanám. Az utóbbit meg is teszem, dobozokba csomagolom, ajándékként átadom, hogy a boldog arcok melengessék az én szívemet is.

A sütés-főzés, díszkészítés viszont elmarad, most más dolgom akad. Rám a könyveim várnak… De éltet a tudat, hogy a „szeretet nem szűnik meg soha.”"

(http://csardiklaudia.blogspot.hu)

Az InfoZió szerkesztősége ezúton kíván békés, boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új évet!

A kollégiumi élet szépségei Vol. IV.

A kollégiumi szoba, azaz a működési terület bemutatása után itt az ideje, hogy pótoljuk az előző részből kimaradt helyiségeket. Nevezetesen a mosókonyhát, a konyhát és a társalgót. Ezen közösségi színterek még abból a facebook és Krisztus előtti időből származnak, mikor az értelmesebbnél értelmesebb gondolatok nem holmi virtuális falakon, hanem face-to-face kerültek megtárgyalásra, klasszikus elnevezéssel társalgás, discursus, esetleg 'smalltalk' formájában, mely során a verbális keresztre feszítést is magukra vállalták az érintettek. Aki belép ezekbe a helyiségekbe, az megtapasztalhatja az egyetemi élet mára kicsit lanyhult, de még mindig folyton vibráló életének kicsiny szeletét.

Nem tekintünk el a bevált, jó öreg, soviniszta, de humángenetikailag teljesen korrekt, tehát tudományos és minden vitán felül álló, nemekre való lebontástól. Ahogy a discipulusok elhagyják locusaikat és megkezdik vándorlásukat a corridoron, egyszer csak elérkeznek a konyha, más néven culina ajtajához. Ez a vándorlási időszak minden nap, főleg a reggeli és esti órákban jellemző. A helyiség általában falakat tartalmaz. Emellett, bár nem mindig, van egy padlója és plafonja is, melyek a gravitáció erejétől és az időjárási viszontagságoktól védik a hallgatókat. A discipulusoktól azonban semmi sem védi ezeket a felületeket… A falakon előfordulhat, hogy vannak ablakok, fenestrák. A nemi különbségek már itt jelentkeznek. A non-spin discipulusok ugyanis a fenestrákon keresztül általában a távoli horizontot kémlelve tekintenek ki, megemlékezve a természet szépségéről. Ezzel szemben a spinnel rendelkezők a szobába lépve az ajtónak háttal álló és a fenestrákon kikémlelő hölgyek musculus gluteus maximusa-i által kialakított íveket veszik szemügyre.

Értelemszerűen a női hallgatók számára a culina kiemelt jelentőséggel bír. Életük hátralevő, szerencsés esetben társas részére itt készülnek fel (is). A mai „slágernek” számító szendvicskészítést a spinnel rendelkezők hosszú távon nem biztos, hogy tudják tolerálni, hisz esetenként szükség lehet főtt ételek elkészítésére. Természetesen, ha két azonos spinű vagy non-spinű talál egymásra, akkor is szükséges a tradicionális, normális ételek elkészítése az egyik fél részéről. Mondhatnánk, és mondjuk is: a főzés faji, nemi és vallási identitáson felül áll, főleg ha egyszerre kóser, vegán (ezt a szót még a legújabb word verzió is aláhúzza, nem véletlenül, tisztelt hölgyeim és uraim…), szója-, glutén- és cukormentes, részben teljesen nem egész kiőrlésű, sovány, fehér, mediterrán ételeket készítünk. 

Lassan eljutunk arra a szintre, hogy mindenki számára megfelelő étket készíteni igazi művészet, ezért joggal gondolhatunk bele, hogy pár évtizeden belül a művészeti galériák gyomrai tömve lesznek „mindenkinek megfelelő” leveseket és egytálételeket tartalmazó tányérokkal, persze természetazonos tartósítókkal konzerválva. A diákság nagy szerencséjére a kollégiumi konyha még nem kiállító terem. Kivéve, ha csapatban jelennek meg a diákok. Ekkor a spinnel nem- és a spinnel rendelkező discipulusok a sakk nagymestereit megszégyenítő taktikázásba kezdenek: előkerülnek az otthoni fortélyok, a tanácsok, melyek arra a kérdésre hivatottak válaszolni, hogy hogyan ne tegyék tönkre a szárnyaikat próbálgató ifjú konyhatündérek a teflonnal bevont serpenyőket. „A szivacs durva dörzsfelületét, melyet telfont nem ezzel mosunk egyem a zuzád néven is hívnak, nem erre találták ki cicám…” Visszatérve sakkos példánkhoz, a discipulusokat két nagy csoportra oszthatjuk. (Ezek mellett van egy harmadik csoport is, melyet később tárgyalunk meg.) Vannak kezdők, és nagymesterek. A kezdők ún. alapételek elkészítésére vállalkoznak, jobb esetben változó sikerrel. A nagymesterek ezzel szemben a culinában található tűzhely összes sütőlapját egyszerre használják, különböző méretű edényekkel, melyekben levest, főételt és desszertet készítenek egy időben. Ilyenkor nem igazán szabad hozzájuk szólni, mert értelemszerűen feladatukra koncentrálnak. Nagymester bárki lehet, feltéve, ha túllép a zacskós virsli szintjén és bátran rálép a szakácskönyvek világának felfedezését jelentő útra.

Meg kell említenünk egy harmadik csoportot, melynek neve: fantom. A fantomok eredetéről csak annyit tudunk, hogy egyszer réges-régen még discipulusok voltak. Azonban a sötét oldal csábításának nem tudtak ellenállni. Kéretik megjegyezni, hogy a sötét, mint jelző, nem csak a gonoszságot, hanem, ahogy azt látni fogjuk, az emberi ostobaságot is jelentheti. A fantomok általában észrevétlen mozognak és tevékenykednek, nevüket erről a jellemzőjükről kapták. Tevékenységük során a culina tisztának nevezhető látképe egy pillanat alatt alakul át Dante Poklának harmadik bugyrává. A földön hamu, és égett tetemek jelennek meg, a levegő pedig kénszagúvá válik. Bárki fantommá válhat. Ahogy a titánoké egykoron, úgy a nagymesterek bukása is hatalmas, kataklizmaszerű változásokat eredményez a culina berendezési tárgyaiban. A fantomokat nehezen lehet kiszúrni, de árulkodó jelek mindig vannak: serpenyőben melegíteni a levest, a kotyogós kávéfőzőbe a megengedetthez képest kétszeres mennyiségű kávét szuszakolni, esetleg tejet forralni és közben őrizetlenül hagyni. Más néven: a gyakorlatiasság hiánya, vagy saját képességeinek túlbecsülése.

            A kollégiumban vannak társalgók. Ennyi elég is róluk.

            Utolsó helyiségünk a mosókonyha, részeg walesi kiejtéssel lauandi. Ebben többnyire mosnak. Vannak kivételek, de ezeket az igen mélyen tisztelt olvasók fantáziájára bízzuk. Nem lehet csak úgy találomra behesszelni, besurranni, majd vad ruhamosásba kezdeni. Meghatározott időpontot kell foglalni a VIP jegyzékben. Nemre, korra, hovatartozásra való tekintet nélkül. Mindenkinek ugyanúgy szaglik a ruhája, tehát mosás közben mindenki egyenlő. Egy teória szerint a mai öltözködési szokások kialakításában igen erős befolyásoló hatást fejtett ki a mosókonyha. Állítólag egy időszakban olyan mértékben megnőtt a hölgyek rózsaszín és az urak főleg fehér ruháinak összemosásából eredő balesetek száma, hogy az egyik fél úgy döntött, alkalmazkodik. Mivel non-spin discipulusoktól a polkorrektség világában nem várható el, hogy változtassanak szokásaikon, ezért a megengedőbb fél vette fel a hasonló színű ruhák viselésének szokását. Így lelhető fel egyre több férfin rózsaszín póló. Azonban ahogy szokás mondani, a külvilág tükrözi az egyén belső világát, itt is komoly korreláció áll fenn a „pink” ruhadarabok esetében. Ugyanis ahogy régen fehér pólókat mostak, úgy fehér alsóneműket is. A további balesetek elkerülése végett nyilván minden ruhadarab színén változtatni kellett. Mindegyikén. Így akin rózsaszín póló van, az jó eséllyel máshol is hasonló árnyalatú ruhadarabot hord.

            Sorozatunk ezzel kimerítően bemutatta a kollégiumot, mint a kollégista életének színterét. Örömmel jelenthetjük, hogy nemsokára bejegyzésre kerül a rózsaszín pólós fantomokra kiírt vadászidényünk a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalánál, kiemelendő, a világon elsőként. A vadászidény a vizsgaidőszak első napjától egészen az utolsóig tart. Jó vadászatot kívánunk!

Tóth Tibor

Prezi kurzuson jártam

Novemberben megrendezésre került - a régi KÖSZI jóvoltából- az első pécsi Prezi minikurzus. Az előadást a PTE:AM egyik csapattagja Szüts Bálint tartotta meg a TTK Számítógépes Szolgáltatói Központjában. 

A PTE:AM egy olyan hallgatókból álló csapat, mely a Karrier Iroda (régi nevén KÖSZI) kortárs csoportja. Csapatunk pályaorientációs délutánokat szervez középiskolákban, workshopokat tart az egyetemen különböző karain, valamint egy-két eseményen (Pont ott parti, Állásbörze) segíti a Karrier Iroda munkásságát. A tavaszi szemeszterben több workshop szerepel a naptárunkban, ilyen például a helyesírási kurzus szakdolgozatíróknak ajánlva. Társaságunk összetétele vegyes, vannak köztünk a TTK-ról, a BTK-ról, a KTK-ról, az ÁJK-ról, valamint az ETK-ról jómagam és Molnár Melinda. 

A Prezi kurzus már egy régóta tervezett workshop volt a Karrier iroda naptárában.

De mi is az a Prezi? A Prezi egy olyan magyarok által kifejlesztett prezentációs szoftver, amely újra gondolva a PPT-t látványosabb és színesebb palettával rendelkezik.

Az első dián egy kör alakú keretet módosítani lehet négyszögletesre, zárójelesre, de akár ki is törölhetjük. A különböző stílusokból kedvünkre válogathatunk. Mindegyik stílus tartalmaz ábrákat, melyek segítségével kitölthetjük a prezentációnkat.

Egy mobiltelefonon próbáltuk ki a prezentációt. A fenti képen a második telefonos szövegbuborék lett kinagyítva, majd a lenti ábrán részletezve. Igazából ez a szövegbuborék is önmagában egy diának felel meg, de a benne levő tartalom is 4 diát ölel fel a vetítés során. A végén útvonaltervezéssel lehet beállítani a „diák” sorrendjét. Az előadó önmaga dönti el, hogy mi lesz a sorrend.

Személyes tapasztalataim alapján hasznosnak találtam a kurzust. Sokkal egyszerűbb és látványosabb, mint a PPT. A Prezi egy online felület, bárhonnan elérhető. Kezdőknek szabad elérést biztosít, csak regisztrálni kell www.prezi.com nevű oldalra. Regisztráció után nincs más teendő, mint a „free” opciót választani és máris indulhat a prezentáció elkészítése.  A Prezi valójában egy virtuális vászon, azaz gondolattérkép készítő alkalmazás. 

Nem nehéz elkészíteni, hisz rengeteg szimbólum, effekt, beszúrható kép található benne. 

Számos pozitív előnnyel bír a PPT-vel szemben, közülük egy néhány: 

teljesen leképezhető a valóság kicsi és elnagyolt részlete, a térbeli ábrázolásával pedig segít megérteni az összefüggéseket. 

Végtelen lehetőségekkel bír, hatásos a zoom technológiája.

A beépített Google keresés mellett YouTube videókat is be lehet szúrni az előadásba. 

Az előadó élvezetesebbé teszi a prezentációját, a közönség pedig új élményekkel gazdagodik. 

Akit érdekel a Prezi és szeretné elsajátítani, annak jó hírem van. A tavaszi szemeszterben ismét megrendezésre kerül a minikurzus! 
Ha nem szeretnél lemaradni az eseményről...

Hodován Szabina 

You can do it!

Túlmegy minden határon - Vujity Tvrtko előadása

Mi jut eszetekbe az előadásról? Valami unalmas, amit a telefonotok nyomkodásával, rejtvényfejtéssel vagy szundítással éltek túl? Részt vettetek már olyan lebilincselő estén, amely alatt egy percre sem lankadt a figyelmetek, ahol úgy ültetek végig két és fél órát, hogy nem vettétek észre, elröppent az idő, ahol az előadónak egyetlen kikötése volt, mielőtt belevágott mondanivalójába: „Csak az tapsoljon a végén, aki úgy érzi, hogy erősebben hagyja el ezt termet.”? 

Én voltam, méghozzá nem is olyan régen Pécsváradon, ahol Vujity Tvrtko olyan élményekkel gazdagított, amelyeket talán sosem felejtek el, mert ez nem a megszokott előadás volt, az újságíró nem átlagos módon mesélt a Föld körüli utazásain szerzett tapasztalatairól.

Magyarország a legpesszimistább országok közé tartozik, népessége a lehető legjobb módon igyekszik a legrosszabb fényben feltüntetni saját helyzetét, jövőképünk sokszor kilátástalan. Azt hiszem, ezen a hozzáálláson szeretett volna Tvrtko változtatni, amikor oda állt a zsúfolásig telt terem színpadára. Történetei egytől egyig olyan helyzetekre világítottak rá, amitől máris jobb színben tűnt fel saját állapotunk és olyan embereket mutatott be, akiknek akaratereje minden lehetetlennek tűnő körülmény felett diadalmaskodott.

Az előadásnak több megható és meghatározó pillanata volt, melyektől úgy érezhettük, hogy igenis megéri a hétköznapok szélmalomharcai ellen küzdeni és lélekben erősebbé váltunk.

Hallhattunk az utolsó magyar hadifogolyról, Toma Andrásról, akire hosszas kutatás után Tvrtko egy kotyelnyicsi elmegyógyintézetben talált rá. Az idős bácsi napokig csak artikulálatlan hangokkal válaszolt a neki szánt kérdésekre, majd megtört a csend, és magyar nyelven a Szózat sorait szavalta el az előtte ülő újságírónak. Bár már kilátástalannak tűnhetett, mégis hazatérhetett a volt katona féltestvéréhez Sulyánbokorra ötvenhárom év után.

Németh Samira, a szomáliai menekülttáborból Magyarországra visszahozott gyermek történetének láttán szem nem maradt szárazon a teremben. A lány Afrikában megjárta a poklot, családját kivegézték, sosem érezhette magát ott biztonságban – hosszú utat tett meg, hogy újra otthonra találhasson, de végül neki is sikerült. A sok megpróbáltatás után meglelte a helyet, amit hazájának hívhat, rátalált élete szerelmére és családot alapítottak. Mindig van remény!

Az előadás során bebizonyosodott, mekkora ereje van a pozitív hozzáállásnak, a szeretetnek, a hinni akarásnak és a vidámságnak.

Ennek legnagyobb magyar példája Weisz Fanni, a pécsi származású hallássérült modell, aki lehetne egy átlagos fogyatékkal élő lány is, aki kirekesztettnek érezheti magát a társadalomból, de Fanni nem hétköznapi eset. Fiatal kora ellenére befutott modell, szépségkirálynő lett belőle, emellett Európa első siket sajtószóvivője az Afrikai-Magyar Egyesületnél. Vujity Tvrtkoval, a Baptista Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteiként Haitire utaztak, a világ legszegényebb és egyik legkorruptabb országába, ahol a legtöbb időt abban az árvaházban és iskolában töltötték, amelyet a baptisták a 2010-es, kétszázezer áldozatot követelő földrengés után hoztak létre. Ott olyan szülőkkel találkozott, akiknek a gyermekük fogyatékkal él és azt kérte tőlük, hogy fiaikat, lányiakat ne dugják el a nyilvánosság elől, merjék kivinni őket az utcára.

Az újságíró következő története Nick Vujicicról szólt, akinek a neve talán nem cseng ismeretlenül. A férfi, aki karok és lábak nélkül született, mégis a világ egyik legoptimistább embere, de vajon mi a titka? A lelkesedése és kitartása vitte előbbre, az, hogy megbecsülte, amije volt, és nem azon kesergett, amije nincs. Ő az, aki a szívével ölel és példát mutat azzal, hogy élvezi az életet, boldog családi életet él, szabadidejében golfozik, szörfözik, beszédeket tart pesszimista társainak, vidámsága, humorérzéke nem hagyja el és mai napig tart egy cipőt a szekrényében annak jelképéül, hogy ő még mindig hisz a csodákban.

Ezek és még további történetek részesei lehettünk azon az estén Pécsváradon, egy olyan ember előadásában, aki maga is átélte a háborút, szembenézett a halállal, sok szörnyűséget látott, mégis erős maradt és így is pozitívan áll az élethez. Az utolsó kisfilm vetítése után, amikor kigyúltak újra a fények, a közönség tapsviharban tört ki, és joggal mondhatom, hogy erősebben jöttünk haza.

Elképesztő motiváló ereje lehet az ehhez hasonló sikersztoriknak, mert ha ők véghez tudták vinni ezeket, akkor te is meg tudod csinálni, csak rajtad múlik, mihez kezdesz a helyzeteddel. A te döntésed, hogy strucc módjára homokba dugod a fejed, vagy karok és lábak nélkül is felállsz, szembenézel a nehézségekkel és legyőzöd azokat!

Csárdi Klaudia

EXPO Milano 2015

Mindennap találkozhatunk napilapokkal és életmódmagazinokkal, melyek nem győznek ellátni jobbnál jobb tanácsaikkal. Példának okáért olyan 10 ruhadarabbal, amit mindenképpen azonnal meg kell vennünk, mert nem hiányozhat egyetlen playboy ruhatárából sem (igen, férfi magazinok is vezetnek listákat, bár ezekben többnyire kocsik, órák és nyakkendők szerepelnek). Vásároljunk, együnk, költsünk használati eszközökre, mert ezek nekünk kellenek, szükségünk van rájuk. Szerencsére ez nem ilyen cikk, bár első tervemben alapvetően listázni akartam élményeimet. Később azonban, mikor az első pont végénél jártam, jöttem csak rá, hogy ezt az élményt nem szabad tárgyilagosan bemutatni. Egyrészt, ha megteszem, akkor nem az ÉN élményem, tapasztalatom osztom meg a kedves olvasóval, a tisztelt nagyérdeművel. Másrészt minden adatot és információt meg lehet találni a világhálón. Minek osszak meg olyat, amit már előttem megtettek? Nem. Nem fogok pontokba szedett ajánlásokat tenni, melyek az „ezt mindenképpen látnod kell” klisé kategóriába tartoznak. Helyettük Örkény egyperceseinek nyomán elindulva, azokhoz képest azonban méltatlanul egyszerű, apró kis epizódokkal mutatom be a 2015-ös milánói világkiállítást, melyen részt vehettem látogatóként. Nagy levegő, ugrunk.

Ülök a Teatro alla Scala egyik páholyában és nézem a balettelőadást. Előttem fekete bőrű amerikai anyuka a kislányával. Ezt onnan tudom, hogy előadás előtt csevegtünk egy kicsit és egymás gépén teszteltük fényképezői tudásunkat. Fáradtan bámulok ki a fejemből miközben követem az Excelsiort. Hirtelen pár pillanatra átsüvít a fejemen a gondolat: mit szólna ez a nő, ha tudná, hogy ma pózoltam egy sort az orosz pavilon tetején elhelyezett nemzeti zászló előtt? Apró mosoly jelenik meg arcomon. Igen. Itt vagyok a világ egyik leghíresebb és legnagyobb színházában egy ehhez méltó igényes balettelőadáson és azon gondolkodom, hogy az orosz pavilon tetején ott a zászló. Pluszban, mert minden pavilon előtt van nemzeti lobogó. De nem, oda kell még egy. Ha nem lenne ott az a hatalmas zászló, akkor nem érezhetnénk elég orosznak. Pedig alig pár lépésre ott van a tetőteraszon a bár, ahol mily meglepő, vodkát árulnak. A júliusi melegben. Végül elhatározom magam, lezárom a témát és elmélyülök a balerinák művészetében nyugtázva, hogy az oroszoknak orosz identitásukat megfelelően, oroszosan kifejező, megalkuvást nem tűrő orosz pavilonjuk született. Hogy befele haladva miért az Imperial Marchot dúdoltam, az rejtély marad…

Kicsit gonoszkodom a magyarokkal, végig angolul beszélek a sámándob-halszálka pavilonunkban. Bárki jár arra, az biztos, hogy megbotlik a kiálló kődarabokban. Eredetileg valamilyen apró csatornácskát szimbolizálnának ezekkel a kültéri kövezeten. Én és a világ többi embere hülyemód nem a lábam elé, hanem az épületre nézek először. Milyen kár. Közben egy külföldi majdnem zakózik előttem. Pécsi vonatkozás van, az előtérben egy eozinos kutat csodálhatunk meg. Ami viszont nagyon tetszik, azok a kézművesek. Hímeznek, cserepeket festenek. Máshol ilyet nem látni, pedig közel 200 hektáros a kiállítás. Cinikus oldalam azonban felteszi a kérdést: a matyó hímzésnek mi köze van az élelmezéshez? Azt, hogy természetes vizeinket reklámozzuk gőzerővel még megértem, de akkor hogy jönnek ide mennyezetről lelógó paprikák? És mit keresnek itt ezek a sámándobok? Legalább kürtőskalács és gulyásleves van. Hogy mennyibe kerül?! Na ne, ez azért túlzás.

Világéletemben utáltam a kávét. Nem az íze miatt. Egyszerűen nem bírtam, ha reggel felpörgetnek csak azért, hogy délután kettőre zombivá válva bezuhanjak az ágyba vagy az iskolapadon koppanjon a fejem. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, meséltem már, hogy Milánó Olaszországban van? Tudjuk, mit isznak az olaszok ugye? Azt a sötét löttyöt. Életem megelőző 20 évében nem ittam annyi kávét összesen, mint az ott tartózkodásom egy hete alatt. Szégyellem bevallani, de megszerettem. A kiállítás egyik fő újítása a tematikus kis „szigetek” kialakítása. Például itt van a kávé, mint téma. 8 különböző ország közös installációt hozott létre, közepén hatalmas kávézóval. Bemegyek. Mikor kijövök rengeteg euróval vékonyabban távozom. Azonban ott figyel hónom alatt pár zacskó eredeti, originál ruandai kávé. Hazaérkezésem után hetekig széles mosollyal alszom el délutánonként.

Az olasz házigazdáknak külön utca és rengeteg étterem jutott az EXPO-n. Kiállításokkal, nem csak az élelmezés témakörében. Gondolok egyet, végigpróbálom az olasz tájak konyháit Eataly-ban. Logikusan északról indulok és dél felé akarok haladni. Velencénél szégyenszemre megtelik a gyomrom és a tiramisu mellett igény tartok egy jó erős kávéra is, mert folytatni kell világkörüli utam. A tűző nap elől védekezésként mindenki, legyen az ázsiai, fehér, fekete, szinte rögtön átveszi az olaszok jól bevált sziesztázó módszerét. Én is leheveredek az egyik kis almafákkal körbeültetett parkban. Nézem, ahogy lelassul az élet. Mindenki, de még a pirított plázacicák is, a hatalmas adag salátáktól jóllakottan, nagyokat szuszogva heverednek le és pihennek mellettem. Amikor páran elkapjuk a másik pillantását csak mosolyogunk egymásra, mert mást csinálni nincs erőnk. Értem én, hogy dopamin. Értem én, hogy emésztési folyamatok. Értem én, hogy szociális viselkedési minták. De tapasztalni a nyugalmat a nyári árnyékban, kávéval, mosolyogva, na, azt érezni kell. Dolce vita.

A türkmén pavilonból vegyes érzelmekkel távozom. Fénykép az elnök 8-10 méter magas portréja előtt? Megvan. Fénykép a kiállított Prezident konyak előtt? Megvan. Fénykép az elnök legkedvesebb versenylovának életéről készült könyv vitrinje előtt? Megvan. Fénykép a tetőn felállított jurtával? Megvan. Rácsodálkozás arra, hogy egy kanyi szó sem esik az élelmezésről vagy bármi ahhoz kapcsolódó témáról? Megvan. Távozásomkor örülök, hogy Ázsia mélyén, hazámtól jó messze található ez a csodálatos ország. De van itt még valami… Az érzés, miután eszembe jut, hogy a türkmének is hivatalosak a Magyarországon megrendezett bugaci Kurultájon? Megfizethetetlen.

Görög katolikus vagyok. Aki nem járatos a témában annak elárulom, hogy nálunk még fél óra éneklős session (liturgia) van a római katolikusok egy órás miséjét megtoldandó. Mi is Őszentsége, a pápa alá tartozunk, bizonyos önállósággal. Érdeklődve megyek be a vatikáni kiállításra, mert hogy ilyen is van! Hatalmas modern kivetítőkön mutatják be a világ árnyoldalát. Az éhezés mellett a dühöt, a haragot, a pusztítást, a háborúkat. Felhívnak, hogy együtt szüntessük meg mindezt. Csak együtt sikerülhet. Függetlenül attól, hogy miben hiszünk. Azt tudom, hogy Ferenc pápa nemtetszésének adott hangot a világkiállítással kapcsolatban. Pénzszórásnak tartja, mely helyett ezt az összeget akár igazi segítségnyújtásra is fordíthatták volna. Ha már a téma „táplálni a világot és energiát adni az életnek”… Igazat adok neki. A pavilon híven tükrözi véleményét, egészen a kijáratig. Kifelé kapok egy ajándék hűtőmágnest, rajta a pápa képével. Sehol máshol nem osztogatnak ajándék hűtőmágneseket. Itt meg mindenki ingyen kapja? Kicsit felhúzom magam.

Lépek párat az egykoron gonosz tengely-tagnak kikiáltott iráni pavilon belseje felé, majd visszafordulok, hogy leellenőrizzem, tényleg itt járok-e? Hát ez teljesen emberi, barátságos, kulturált, intelligens installáció! Jesszusom, ezek fűszernövények itt mellettem! Gyorsan, képeket! Rendben, nyugalom. Hátráljunk pár lépést, és gondoljuk végig. Ebbe a kakukkfű ágyásba most bele fogom dugni a kezem. A nap hátralévő részében az egész jobb karom fűszernövény illatú marad, de megéri. Magabiztosan haladok tovább a rengeteg növény között. Néhol egy-egy vitrin is feltűnik, benne tradicionális tálalóedényekkel. A végén kis színpad, rajta zászlók. Csigalépcsőn vezet le az út a nyári meleg elől kényelmes hideget adó étterembe és boltba. A menün szerepel, nekem meg eszembe jut a Szilvás csirke című film, úgyhogy kipróbálom a címben szereplő ételt. Közben nézzük egymást az iráni személyzettel. Lehet, hogy a belőlem áradó furcsa illat miatt, de nem nagyon jönnek a közelembe.

Ó, Németország, te! Egyem a szíved! Ultramodern, hatalmas, okos és már-már undorítóan precíz vagy! Meghatározott létszámú csoportok mehetnek be. Láttam már ilyet máshol is. A túra előtt oktatáson veszünk részt, hogy hogyan használjuk a kis eszközt, amit kaptunk. Ha rátesszük a kijelölt üres felületekre, akkor interaktív menü jelenik meg a kezemben tartott könyvecske fehér oldalain. Ezen keresztül tudhatok meg több információt. Sehol máshol nem kezelnek kisiskolásként. Feltárulnak a kapuk és jöhet a kiállítás! Interaktív! Modern! Elgondolkodtató! Németesen steril… Persze, a germánok csillagos ötöst, rengeteg plecsnit és még ki tudja, mit kapnak az expó képzeletbeli tanárától. A méztermeléstől a bevásárláson át a vizek tisztításáig és az újrahasznosításig mindenre kitérnek. Mindenre! A pavilon felügyelőin biológiailag lebomló cipő van, mely egy magot tartalmaz, így ahol eldobják hamarosan fa fog sarjadzani. Annyira kedvesek velem, hogy nem érdemlik meg a bunkó kérdést: és a bugyijuk is öko?

Ma-ma-marokkó! Helyi termények utunk elején bemutatva, haladjunk tovább. A következő szobába belépve, bamm(!), megcsap a sivatagi szél! Ezek képesek voltak 10 darab hatalmas ventillátort felrakni a falra és rákapcsolni egy fűtőtestet. Hogy érezzed a sivatagi szél erejét és melegét, értem? Műanyag tevék mellett halászati nagyhatalomnak beállítani magukat egy helyen kicsit eklektikus, de nem mondanám, hogy nagyon elüt az expo szellemiségétől. Kilépve álmaim kertjében találom magam. Itt is fűszernövények mindenhol, szép terméskővel kirakva, úgy berendezve, mintha díszkert lenne. Gyönyörű, engem megvettek. Az arab gitáros tradicionális zenéjével csak jobban elmélyíti a hangulatot, melyről ezeregy éjszakán át sztorizhatnánk.

Én értem, hogy a traktornak köze van a földműveléshez. Azt már annyira nem, hogy mit keres a fehérorosz főbejáratnál lévő exkluzív bár mellett? Érthető okokból inkább megnézem a menüt. Vodkás fagyi? Ej, ej, Tibor, megint csak a hasadra gondolsz… De ez vodkás fagyi. Rövid eszmecsere után, mely során a „te hülye, Olaszországban akarsz belorusz fagyit enni?” és a „vodka” gondolatok futnak át az agyamon, nagylelkűen adok magamnak egy esélyt és kipróbálom. Délelőtt, jóval reggeli után, éhesen. Akit érdekel, annak itt a recept: vegyél pár gombóc erdei gyümölcsös fagyit és öntsd nyakon jó sok vodkával. Szegény belorusszok megszívják velem, mert innentől kezdve beállok, mint a beton (egy interaktív érintőképernyő elé és lassan lapozgatva végignézem az összes leírást a helyi ételkülönlegességről).

Tisztelt olvasóközönség! Fel lehet lélegezni. Hosszú utunk végéhez értünk. Érdekes érzéssel jöttem el a világkiállításról. Mindenhol élnek emberek (a mindenhol azt jelenti, hogy tényleg, komolyan, mindenhol ezen a bolygón!), akiknek csontra tök ugyanazok a mindennapi szükségleteik, mint nekünk. A fő téma, a táplálkozás alapján szemlélve az előbbi megállapítást a következőt mondhatjuk el: lehetsz te bármilyen színű, nemű, kemény, gazdag, szép, erős ember, egyszer csak enned kell. Ez nem gyengeség, pusztán az élet oly nemes és tiszta körforgásának egy apró szelete, melyet sosem kerülhetünk meg. Sőt, bizonyos esetekben igazi élményként élhetjük át. Gondoljunk csak bele: a családdal, barátokkal, ismerősökkel. A jeges tundrákon, sivatagokban, városban, mezőn, erdőben, tehát bárhol. Egyetlen, vagy akár többfogásos kiszerelésben. Legyen elég ennyi, mert ennyi a lényeg: mindenki eszik. Én ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni: jó étvágyat kívánok!

Egy kis szakmai kitekintő:
A legrövidebb módon az expo széles sugárútján keresztül lehet eljutni A-ból B-be. Tényleg széles, azonban a rengeteg ember miatt mégis szűknek hat. Az általunk ismert mentőkkel nehezen lehetne közlekedni. Érdekesen oldották meg a kérdést: sürgősségi kocsivá átalakított golfautókat használnak, persze, gondolom, 24 órás készenlétben. „Sikerült” elkapnom egy esetet: hölgy a melegben rosszul lesz, elesik. Golfautón kettő mentőtiszt kiérkezik, szabályos nyugalomba helyezik, kikérdezik, vitális paramétereket mérnek. Aztán egyikük pillanatok alatt átalakítja a kocsit, (míg a másik figyel) hogy a hordágyat vízszintes helyzetbe hozzák. Hölgyet hordágyra rakják, fel a kocsira, be a központba.

 Tóth Tibor

Volt egyszer egy zalaegerszegi gólyabál...

November nemcsak az a hónap, amikor már kezdjük érezni a közeledő vizsgák hideg szelét, hanem a bálok varázslatos időszaka is, ami felmelegíti hangulatunkat és elfedteti velünk a ránk váró nehéz feladatok terhét.

A Pécsi Képzési Központ után Zalaegerszeg is megszervezte november 17-én nívós gólyabálját. Idén különleges alkalom volt ez a város hallgatóinak, hiszen a három egyetem (Pécsi Tudományegyetem, Budapesti Gazdasági Főiskola, Nyugat-Magyaroszági Egyetem) egymással karöltve rendezte meg a táncos mulatságot, melynek helyszínéül az Arany Bárány Hotel szolgált, ami teljes mértékben tükrözte a bál eleganciáját és színvonalát.

Az este korai óráiban már mindenkin érződött a feszült láz, ami lelkesedéssel párosult, nagy volt a nyüzsgés a Hotel nagytermében, a díszlet utolsó simításait elvégezték, a táncosok, fellépők izgatottan gondolták át újra a lépéseket és kezdtek el öltözködni, a konferancszié pontosított a szervezőkkel, hogy minden a lehető leggördülékenyebben menjen. A lebonyolításba fektetett sok energia meghozta gyümölcsét, a bál felejthetetlenre sikerült minden szempontból.

A bál a vezetőségek beszédei után a nyitótánccal vette kezdetét, a PTE hallgatói egy lenyűgöző bécsi keringő formációt adtak elő, melyet Sümegi Júlia tanított be, majd a BGF elsőévesei angolkeringőztek, ezt követően a gólyák egy népszerű popslágerre elsajátított koreográfiát mutattak be. A Képzési Központban az évek során hagyománnyá vált, hogy a gólyabálon a negyedévesek a szakukhoz kapcsolódó műsort adnak elő, mellyel lezárják és emlékezetessé teszik utolsó egyetemi évüket, idén ezt a feladatot a gyógytornászok rettentően kreatív és szellemes módon hajtották végre. A produkciók befejezéseként az idén kezdett hallgatók felkérték oktatóikat egy táncra, ezzel átvezetve az ünnepélyt a vigasság felé.

A jó kedv megalapozását a PTE Brass Band modern feldolgozásai biztosították, majd a Dance zenekar szolgáltatta a talp alá valót a báli hangulat fokozásához, emellett táncversenyt is szerveztek a hallgatók körében, hogy még színesebb legyen az éjszakai mulatság. Éjfél után a tombolahúzás következett, melyen sok értékes nyereményt sorsoltak ki. Az ezt követő szokásos lankadó érdeklődést kiküszöbölve újra a rézfúvósoké volt a főszerep, akik muzsikájukkal táncra perdítették a közönséget. A hallgatók, oktatók és vendégek hajnalig ropták, majd kellemesen elfáradva, élményekkel gazdagodva, egy remek gólyabál emlékével tértek nyugovóra.

Csárdi Klaudia

Teljesítettél már erőn felül?

November 12-én, csütörtökön rendhagyó edzésre vállalkoztunk a Laterum Kollégium I. emeleti tanulójában, 12 órán keresztül gyakoroltuk az önvédelemre alkalmas technikákat.

Az eseményen nagy örömünkre közel huszan vettünk részt és edzettünk együtt este 8-tól, reggel 8-ig.

Egy fél órás bemelegítés után elkezdtük a gyakorlást, újra és újra végigvettük az eddig tanult szabadulás technikákat, hogy tökéletesen menjen kivétel nélkül, mindenkinek.

Az önvédelmi tréning után egy órás állóképesség fejlesztés következett. A kihívás nem csak fizikálisan, de mentálisan is megterhelő volt.

A következő napirendi pont a pizza rendelés volt. :D Amíg vártuk, hogy megérkezzen a vacsi mindenki megismerkedhetett a női önvédelemmel, hasznos tanácsokat kaptunk, hogy mik azok az alapvető dolgok, eszközök, amik bárhol segítségünkre lehetnek.

Amint megjött a pizza, indítottuk is a Mélyütés című zseniális filmet, Jake Gyllenhaal-lal a főszerepben. Jake egy sikeres bokszolót játszik, aki azok után, ami a családjával történik, súlyos depresszióba esik és ebből csak az ránthatja vissza, ha újra ringbe száll, de ehhez segítségre van szüksége…

Miután mindenki kellő energiát merített a filmből, felhúztuk mi is a bokszkesztyűinket és elkezdtük alkalmazni a filmben látottakat. Az alapok gyakorlása után párokba állva küzdöttünk meg egymással, ami mindenki számára jó kikapcsolás és feszültség levezetés volt. 

Majd egy hosszas meditáció következett, ami szintén frissítő volt, igaz volt olyan, aki elbóbiskolt közben, de ez vele jár.

Ezek után megint egy izgalmas részhez értünk, kezdődött a késharc és a fegyveres edzés. Amint valaki kést fog a kezébe ráérez annak erejére, szörnyű belegondolni, hogy egyre többször használják ezeket az eszközöket a támadók, a puszta erőn kívül. Mint tudjuk, késharcból senki sem jön ki vágás vagy karcolás nélkül, de a nagyobb baj elkerülése végett, jó, hogy ezeket is megtapasztaljuk.

Reggelre mindenki rendesen elfáradt, de úgy érzem, az összes résztvevő nevében mondhatom, hogy ez egy erőt próbáló, de egyben rengeteg értékes tapasztalatban és élményben gazdag 12 óra volt.

Köszönjük Stein Andrásnak, hogy bár betegen, de végig küzdötte velünk a 12 órát!

Oss! ;)

Tóth Eszter