Minden egyetemen végzett magyar nő neki köszönheti a diplomáját

Hugonnai Vilma története

Egy olyan történetet osztanék meg veletek, melyet úgy gondolom minden nőnek ismernie kell, ha egyszer egyetemre jár.

A Budapesti Tudományegyetemen annak idején, 1897. május 14-én a szokásos formaságok között adták át a doktori diplomákat. Az avatási szertartáson mégis számos újságíró tolongott a teremben, mégpedig a hat fekete frakkos fiatalember mellett álló hetedik doktorjelöltre voltak kíváncsiak, aki hangosan és határozottan olvasta fel a doktori eskü szövegét. Az illető szürke selyemruhát viselt, 50 esztendős volt, ráadásul nő. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő húsz évig küzdött azért, hogy nők is szerezhessenek diplomát Magyarországon. Először kinevették, és megpróbálták bebizonyítani, hogy a nők alkalmatlanok a tudományos pályára, de a bürokratikus akadályok sem tudták eltéríteni, amelyek hosszú útja során nehezítették célja elérésében. Nem adta fel, emelt fővel csinálta végig a megalázó eljárásokat, mert gyógyítani akart. Eközben a nők jogainak elszánt szószólója lett.

Szegény családból származó Vilma, 16 évesen befejezte a bentlakásos leányiskolát, majd elérte a legmagasabb iskolai végzettséget, amit egy nő akkoriban Magyarországon megszerezhetett. A fiatal lány nagyon érdeklődött a világ iránt, különösen a gyorsan fejlődő természettudomány nyűgözte le. 18 évesen férjhez adták, a házasság után nem sokkal teherbe esett, s talán a nehéz szülés hatására kezdett érdeklődni a nőgyógyászat és az orvostudomány iránt. Az otthon önmagát képző nő már 25 éves volt, amikor 1872-ben férje egy újságcikket olvasott fel neki arról, hogy Svájcban a nők előtt is megnyitották az egyetemek kapuit. Hugonnai Vilma még aznap összecsomagolt és beiratkozott a zürichi egyetem orvosi karára. Nem engedték meg neki, hogy hatéves fiát is magával vigye és sem férje, sem édesapja nem adott neki semmilyen anyagi támogatást. A grófnőnek ezért folyamatosan dolgoznia kellett a tanulás mellett, az egyetem klinikáján lett szülésznő és ápolónő. Gyermekét csak az iskolai szünetekben láthatta. 1879. február 3-án sikeresen védte meg a diplomáját, ezt követően orvosi gyakorlatát egy zürichi kórház sebészetén folytatta. Gyors karrier várt volna rá Svájcban, de ő hazavágyott a fiához és 1880 februárjában visszatért Magyarországra.
Itthon svájci diplomája nem volt érvényes, ezért oklevél-honosítási kérelemmel fordult a budapesti orvosi kar tanári testületéhez. Az egyetem tudta, hogy az eljárás egyedülállónak számít, s ha a kérelemnek helyt adnak, az orvosi pálya megnyílik a nők előtt. A professzorok a kormánytól kértek útmutatást. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter a fennálló törvényekre támaszkodva próbálta félresöpörni az ügyet. Először arra hivatkozott, hogy Hugonnai Vilmának középfokú végzettsége nincsen, csak diplomája. Az akkor már 34 éves asszony válaszul letette az érettségi vizsgát. A miniszter eztán arra hivatkozott, hogy a koedukált felsőoktatásnak nincs jogszabályi lehetősége. Azonban Vilmát ez se törte meg, kétszer is audienciát kért Treforttól, hogy személyesen próbálja meggyőzni. A miniszter azzal érvelt, hogy a tudományos pályára kerülő nők felforgatnák az államot, és zavart okoznának a tudományos életben. A grófnő nemzetközi példákra hivatkozva levélben utasította vissza ezt az elképzelést, mire Trefort kiskaput ajánlott neki: végezze el a bábaképzőt, majd kezdjen el orvosként dolgozni honosított diploma nélkül, senki nem fogja megbüntetni. Hugonnai Vilma azonban nem akart kivétel lenni egy számára elfogadhatatlan rendszerben. Valóban beiratkozott a bábaképzőre, de oklevele megszerzése után csak szülésznőként működött.

Vilma munkájával együtt járt, hogy házasságában megszaporodtak a konfliktusok, így végül 1884-ben elvált. Azonban egy kis idő múltával szülésznői rendelőjét egy férfi kereste fel. Wartha Vince 40 éves vegyészprofesszor ízületi bántalmai miatt kért tanácsot. Hugonnai Vilma valószínűleg sikeresen tudta enyhíteni a panaszokat, mert a vegyész úgy döntött, hogy az egész életét vele szeretné leélni, 1887-ben tartották az esküvőt. Wartha egyike volt a legsokoldalúbb magyar tudósoknak, egyebek mellett az ő nevéhez fűződött a pécsi Zsolnay-gyárban az eozin alapú mázkészítés kifejlesztése. Kifejezetten örült neki, hogy felesége is tudományos pályát választott, és egyenrangú szellemi partnerek lehetnek. Rábeszélte Vilmát, hogy hagyjon fel szülésznői gyakorlatával, de teljesen más okból, mint az első férje: azt akarta elérni, hogy az asszony minden idejét a tudománynak és a nőmozgalomnak szentelhesse. Azonban nem sokáig éltek kettesben, felesége 40 éves korában egy kislánynak adott életet. Viszont továbbra sem adta fel orvosi oklevelének elismertetését, amelyet ekkor már egyre többen szimbolikus jelentőségű ügynek tekintettek. Tucatnyi cikke, bátor kiállása végül hozzájárult ahhoz, hogy a kormány 1895-ben rendeletet alkotott a nők bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti képzéséről. Hugonnai Vilmát végül 1897-ben, csaknem két évtizeddel svájci diplomájának megszerzése után avatták doktorrá.

Cikkeket írt a nők és gyermekek egészségvédelméről, a női munkáról, és részt vett leánygimnáziumok szervezésében is. Kiállásáért továbbra is rengeteg megaláztatást kellett elviselnie. Egészen a világháborúig kellett várnia, hogy végre megtörjön az ellenállás, hiszen a sebesültek ellátásában mindenkire szükség volt. Ezért Hugonnai Vilma 1914-ben, 67 évesen elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot és felhívást intézett a pályatársnőihez, hogy kövessék példáját. Összesen 84 orvosnő csatlakozott, szinte mindenki, aki addig Magyarországon diplomát szerzett. Ezután Hugonnai ápolónők és női orvosok bevonásával betegmegfigyelő állomásokat hozott létre több városban, amiért katonai kitüntetésben is részesült. Mire elérte célját, hogy az orvosnőket elfogadja a társadalom, már újra egyedül volt. Előbb kamaszkorú lánya halt meg súlyos betegségben, majd 1914-ben a férjét is elveszítette.

Hivatásának gyakorlásáért vívott harcával már életében jelképpé vált. Krúdy Gyula 1918-ban így jellemezte egy nőalakját: „szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, ki példaképe volt minden fiatal leánynak.” Mégis, a tanulni vágyó lányok példaképének élete végén azzal kellett szembesülnie, hogy az egyetemi keretszámokat szabályozó numerus clausus törvényben a zsidók és más kisebbségek mellett a nők továbbtanulását is jelentősen korlátozzák. Amikor az első magyar orvosnő 1922-ben meghalt, az orvosi szaklapok – amelyek pedig minden ismert pályatársuk halálhírét közölték – egyetlen nekrológgal sem emlékezett meg róla. Mi most ezzel a cikkel, ezt a hiányosságot igyekeztünk meg pótolni.

Kocsis Kata