„Azonos
szemmagasságban kell lenni az egészségügyben!”
Komáromy László tanár úr 1961-től munkatársa a Pécsi Orvostudományi Egyetem Élettani és Biológiai Intézetének, majd Orvosi Biológiai Intézetének. Az Egészségügyi Főiskolai, majd Egészségtudományi Kar munkájában 1990 óta vesz részt, kezdetben a dietetikus szak óraadójaként. 1992-től 2000-ig a Pécsi Képzési Központ igazgatója és 1994-től általános főigazgató helyettes volt. 2005-től általános főigazgatói- illetve dékáni tanácsadó feladatokat lát el. Az Általános Orvostudományi Kar Orvosi Biológiai Intézetének nyugdíjas tanára, 2005-től szerződéses oktatója. Kutatási területe és tantárgya a molekuláris sejtbiológia.
Amikor a tanár úr került a pályaválasztás útjára, milyen hatások, milyen indíttatás alapján döntött a biológia és kémia tanulmányok mellett?
Egyrészt nagyon jó iskolából jöttem. Ez a dombóvári, akkor Gőgös Ignác Gimnázium, ma Illyés Gyula Gimnázium, ahol a mai napig példaképként tekinthető tanárok voltak a tanáraim. Közéjük harmadikos koromban jött egy fiatalember, aki akkor frissen Szegeden végzett biológia kémia szakon. Rá hatottak azok a tanárok, akik ott voltak abban a tantestületben. Ő pedig hozta a szellemét és a látásmódját az akkori biológiának. Rendelkezett azokkal az attitűdökkel, amivel a diákokhoz kell viszonyulni. Én akkor úgy gondoltam, hogy ezt ő biztosan az ott meglévő idősebb tanároktól nyerte. A látásmódja, a biológia, kémia, biokémia együttes elemzése akkor középiskolás időszakban nagyon megfogott engem, és ez döntött számomra úgy, hogy én biológia kémia szakra megyek Szegedre, mert ezt megelőzően tulajdonképpen én orvos akartam lenni. Akkor valahogy odakonkludáltam, hogy ez gyakorlatilag egyszer valahogy valamilyen módon elvezet az emberhez is. Hála Isten, ez azért többé-kevésbé sikerült!
Egyetemi
tanulmányai során előfordult, hogy elbizonytalanodott? Esetleg egy sikertelen
vizsga után?
Nem tartoztam abba a kategóriába, ahol úgymond „fát” kellett kapni kollokviumon vagy szigorlaton, ilyen nem volt. Rossz szokás dicsekedni, hogy „ó, hát én ennyiszer megbuktam, annyiszor megbuktam és mégis itt vagyok, úgyse törődik vele senki, hogy hányasra vizsgáztam x tárgyból!” Ez lehet igaz, de belül, az ember értékrendjének beállításában fontos, hogy a kellő szintet, egy felsőbb kategóriát el tudjuk-e érni. Az ember úgy érezheti, mikor egy elégtelen vizsga van, hogy „lesöpröm, ugyan jövök majd még egyszer”, legalábbis kifelé ezt kommunikálja, de ennek nagyon mély lélektani hatása van a hallgató számára. Én ezt minden évben elmondom a hallgatóknak, hogy az nem úgy van, hogy „én könnyedén megbukom”. Ha valamilyen negatív élmény éri a hallgatót, akkor kiszáll abból és úgy érezheti, ezzel el van intézve: „lesöpröm, és utána jövök még egyszer vizsgázni, másodszor, harmadszor, dékáni, stb.” Értelem szerint a belső igényesség az valahol ott indul el, hogy ilyenkor feltesszük magunkban a kérdést: „Hoppá, hát én kiszálltam. Miért szálltam ki? Piti dolgot kérdezett, nem tudtam.” Az egészségtudományi képzésben még az apró dolgok is hihetetlen nagy fontosságúak! Ezek olyan meghatározó adatok, hogy ha egy szikrányi hiba van a sejtekben, akkor igazából már jön egyfajta hiányos működés, mutált, ha úgy tetszik kóros állapot. Ennek a sornak van egy olyan zárógondolata, hogy csoda, hogy egészségesek vagyunk, mert annyi a meghibásodási lehetőség a sejt működésében, hogy ha valami meghibásodik, egy sejt először, aztán ez lefűzi a többi hibásat; mind ezeken a „kis dolgokon” múlnak. Ugyanakkor, ha ez helyben van, a hallgató megfelelően értékeli, és megvan a belső igény, hogy „repair” legyen, akkor ez segít a következőkben, így a szakma gyakorlása során is.
Hogy értelmezhető a tanár úr azon mondása, hogy a vizsgaidőszak a szemeszter első hetén elkezdődik?
Ezt a gondolkodásmódot én is úgy tanultam annak idején, és ezt el szoktam mondani a hallgatóságnak minden szemeszter elején. Egymásra épülnek a szakproblémák, alapproblémák. Mondhatjuk, hogy „betűk” jönnek egymás mellett, és hogyha megvan a betűskálánk, akkor tudunk csak olvasni. Az szinte mindegy, hogy melyik tantárgyról, tudományról van szó, de a „betűket”, az adott „betűsort” mindig meg kell tanulni. Ezt elérni csak úgy lehet, ha ABC rendben, folyamatosan tanulunk. Ha elhangzik a kérdés: „Tetszenek tudni, hogy mikor kezdődik a vizsgaidőszak?”, rendszerint a hallgató nagyon aranyosan mondja is: „Persze, december x-én.” Válaszom: „Azt csak tetszik gondolni…” S akkor megbeszéljük azt, hogy miért nem így van. Jön a felismerés, amit a pszichológia is tanít, amikor az ember a homlokára üt, és rájön a hallgató, hogy ennek az öregúrnak lehet valami igaza. A hallgatók pedig megérzik és visszaigazolják, hogy nem egy rossz út, ha az ember ezt követi, hiszen így stabilizálódik, megerősödik a tudás abból a célból, hogy a beteg érdekében, a gondozott érdekében tökéletesen tudjunk lépni az adott szakterületen. Ez a mai pörgő világ azt eredményezi, hogy pörgő módon kísérelünk meg tanulni, de így elveszítjük azt, hogy rögzüljenek az alapok, és minden „betű” meglegyen.
A folyamatos tanulás elég ahhoz, hogy „jó” egészségügyi szakemberek legyünk?
Ez feltétlenül szükséges, de az is kell, hogy azonos szemmagasságban legyünk mindig azzal az emberrel, akivel dolgozunk, legyen az hallgató vagy a gondjainkra bízott beteg. Az oktatásban, egészségtudományi tevékenységünk minden fázisában, formájában a velünk kapcsolatba kerültekkel mindig olyan légkört kell kialakítanunk, hogy a partner érezze, hogy Ő velünk egyenrangú, és személyiségét maximálisan tiszteljük. Ennek kapcsán hangsúlyozzuk, hogy felbecsülhetetlenül fontos a kimondott szó ereje. A szakembernek értelemszerűen millió egyéb dolga van, de valahol éreztetnie kell, hogy azonos szemmagasságból segít! A mai rohanó világban, különösen a mi szakterületeinken, fokozottabban kell figyelnünk egymásra.
Tóth Tibor
