EXPO Milano 2015

Mindennap találkozhatunk napilapokkal és életmódmagazinokkal, melyek nem győznek ellátni jobbnál jobb tanácsaikkal. Példának okáért olyan 10 ruhadarabbal, amit mindenképpen azonnal meg kell vennünk, mert nem hiányozhat egyetlen playboy ruhatárából sem (igen, férfi magazinok is vezetnek listákat, bár ezekben többnyire kocsik, órák és nyakkendők szerepelnek). Vásároljunk, együnk, költsünk használati eszközökre, mert ezek nekünk kellenek, szükségünk van rájuk. Szerencsére ez nem ilyen cikk, bár első tervemben alapvetően listázni akartam élményeimet. Később azonban, mikor az első pont végénél jártam, jöttem csak rá, hogy ezt az élményt nem szabad tárgyilagosan bemutatni. Egyrészt, ha megteszem, akkor nem az ÉN élményem, tapasztalatom osztom meg a kedves olvasóval, a tisztelt nagyérdeművel. Másrészt minden adatot és információt meg lehet találni a világhálón. Minek osszak meg olyat, amit már előttem megtettek? Nem. Nem fogok pontokba szedett ajánlásokat tenni, melyek az „ezt mindenképpen látnod kell” klisé kategóriába tartoznak. Helyettük Örkény egyperceseinek nyomán elindulva, azokhoz képest azonban méltatlanul egyszerű, apró kis epizódokkal mutatom be a 2015-ös milánói világkiállítást, melyen részt vehettem látogatóként. Nagy levegő, ugrunk.

Ülök a Teatro alla Scala egyik páholyában és nézem a balettelőadást. Előttem fekete bőrű amerikai anyuka a kislányával. Ezt onnan tudom, hogy előadás előtt csevegtünk egy kicsit és egymás gépén teszteltük fényképezői tudásunkat. Fáradtan bámulok ki a fejemből miközben követem az Excelsiort. Hirtelen pár pillanatra átsüvít a fejemen a gondolat: mit szólna ez a nő, ha tudná, hogy ma pózoltam egy sort az orosz pavilon tetején elhelyezett nemzeti zászló előtt? Apró mosoly jelenik meg arcomon. Igen. Itt vagyok a világ egyik leghíresebb és legnagyobb színházában egy ehhez méltó igényes balettelőadáson és azon gondolkodom, hogy az orosz pavilon tetején ott a zászló. Pluszban, mert minden pavilon előtt van nemzeti lobogó. De nem, oda kell még egy. Ha nem lenne ott az a hatalmas zászló, akkor nem érezhetnénk elég orosznak. Pedig alig pár lépésre ott van a tetőteraszon a bár, ahol mily meglepő, vodkát árulnak. A júliusi melegben. Végül elhatározom magam, lezárom a témát és elmélyülök a balerinák művészetében nyugtázva, hogy az oroszoknak orosz identitásukat megfelelően, oroszosan kifejező, megalkuvást nem tűrő orosz pavilonjuk született. Hogy befele haladva miért az Imperial Marchot dúdoltam, az rejtély marad…

Kicsit gonoszkodom a magyarokkal, végig angolul beszélek a sámándob-halszálka pavilonunkban. Bárki jár arra, az biztos, hogy megbotlik a kiálló kődarabokban. Eredetileg valamilyen apró csatornácskát szimbolizálnának ezekkel a kültéri kövezeten. Én és a világ többi embere hülyemód nem a lábam elé, hanem az épületre nézek először. Milyen kár. Közben egy külföldi majdnem zakózik előttem. Pécsi vonatkozás van, az előtérben egy eozinos kutat csodálhatunk meg. Ami viszont nagyon tetszik, azok a kézművesek. Hímeznek, cserepeket festenek. Máshol ilyet nem látni, pedig közel 200 hektáros a kiállítás. Cinikus oldalam azonban felteszi a kérdést: a matyó hímzésnek mi köze van az élelmezéshez? Azt, hogy természetes vizeinket reklámozzuk gőzerővel még megértem, de akkor hogy jönnek ide mennyezetről lelógó paprikák? És mit keresnek itt ezek a sámándobok? Legalább kürtőskalács és gulyásleves van. Hogy mennyibe kerül?! Na ne, ez azért túlzás.

Világéletemben utáltam a kávét. Nem az íze miatt. Egyszerűen nem bírtam, ha reggel felpörgetnek csak azért, hogy délután kettőre zombivá válva bezuhanjak az ágyba vagy az iskolapadon koppanjon a fejem. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, meséltem már, hogy Milánó Olaszországban van? Tudjuk, mit isznak az olaszok ugye? Azt a sötét löttyöt. Életem megelőző 20 évében nem ittam annyi kávét összesen, mint az ott tartózkodásom egy hete alatt. Szégyellem bevallani, de megszerettem. A kiállítás egyik fő újítása a tematikus kis „szigetek” kialakítása. Például itt van a kávé, mint téma. 8 különböző ország közös installációt hozott létre, közepén hatalmas kávézóval. Bemegyek. Mikor kijövök rengeteg euróval vékonyabban távozom. Azonban ott figyel hónom alatt pár zacskó eredeti, originál ruandai kávé. Hazaérkezésem után hetekig széles mosollyal alszom el délutánonként.

Az olasz házigazdáknak külön utca és rengeteg étterem jutott az EXPO-n. Kiállításokkal, nem csak az élelmezés témakörében. Gondolok egyet, végigpróbálom az olasz tájak konyháit Eataly-ban. Logikusan északról indulok és dél felé akarok haladni. Velencénél szégyenszemre megtelik a gyomrom és a tiramisu mellett igény tartok egy jó erős kávéra is, mert folytatni kell világkörüli utam. A tűző nap elől védekezésként mindenki, legyen az ázsiai, fehér, fekete, szinte rögtön átveszi az olaszok jól bevált sziesztázó módszerét. Én is leheveredek az egyik kis almafákkal körbeültetett parkban. Nézem, ahogy lelassul az élet. Mindenki, de még a pirított plázacicák is, a hatalmas adag salátáktól jóllakottan, nagyokat szuszogva heverednek le és pihennek mellettem. Amikor páran elkapjuk a másik pillantását csak mosolyogunk egymásra, mert mást csinálni nincs erőnk. Értem én, hogy dopamin. Értem én, hogy emésztési folyamatok. Értem én, hogy szociális viselkedési minták. De tapasztalni a nyugalmat a nyári árnyékban, kávéval, mosolyogva, na, azt érezni kell. Dolce vita.

A türkmén pavilonból vegyes érzelmekkel távozom. Fénykép az elnök 8-10 méter magas portréja előtt? Megvan. Fénykép a kiállított Prezident konyak előtt? Megvan. Fénykép az elnök legkedvesebb versenylovának életéről készült könyv vitrinje előtt? Megvan. Fénykép a tetőn felállított jurtával? Megvan. Rácsodálkozás arra, hogy egy kanyi szó sem esik az élelmezésről vagy bármi ahhoz kapcsolódó témáról? Megvan. Távozásomkor örülök, hogy Ázsia mélyén, hazámtól jó messze található ez a csodálatos ország. De van itt még valami… Az érzés, miután eszembe jut, hogy a türkmének is hivatalosak a Magyarországon megrendezett bugaci Kurultájon? Megfizethetetlen.

Görög katolikus vagyok. Aki nem járatos a témában annak elárulom, hogy nálunk még fél óra éneklős session (liturgia) van a római katolikusok egy órás miséjét megtoldandó. Mi is Őszentsége, a pápa alá tartozunk, bizonyos önállósággal. Érdeklődve megyek be a vatikáni kiállításra, mert hogy ilyen is van! Hatalmas modern kivetítőkön mutatják be a világ árnyoldalát. Az éhezés mellett a dühöt, a haragot, a pusztítást, a háborúkat. Felhívnak, hogy együtt szüntessük meg mindezt. Csak együtt sikerülhet. Függetlenül attól, hogy miben hiszünk. Azt tudom, hogy Ferenc pápa nemtetszésének adott hangot a világkiállítással kapcsolatban. Pénzszórásnak tartja, mely helyett ezt az összeget akár igazi segítségnyújtásra is fordíthatták volna. Ha már a téma „táplálni a világot és energiát adni az életnek”… Igazat adok neki. A pavilon híven tükrözi véleményét, egészen a kijáratig. Kifelé kapok egy ajándék hűtőmágnest, rajta a pápa képével. Sehol máshol nem osztogatnak ajándék hűtőmágneseket. Itt meg mindenki ingyen kapja? Kicsit felhúzom magam.

Lépek párat az egykoron gonosz tengely-tagnak kikiáltott iráni pavilon belseje felé, majd visszafordulok, hogy leellenőrizzem, tényleg itt járok-e? Hát ez teljesen emberi, barátságos, kulturált, intelligens installáció! Jesszusom, ezek fűszernövények itt mellettem! Gyorsan, képeket! Rendben, nyugalom. Hátráljunk pár lépést, és gondoljuk végig. Ebbe a kakukkfű ágyásba most bele fogom dugni a kezem. A nap hátralévő részében az egész jobb karom fűszernövény illatú marad, de megéri. Magabiztosan haladok tovább a rengeteg növény között. Néhol egy-egy vitrin is feltűnik, benne tradicionális tálalóedényekkel. A végén kis színpad, rajta zászlók. Csigalépcsőn vezet le az út a nyári meleg elől kényelmes hideget adó étterembe és boltba. A menün szerepel, nekem meg eszembe jut a Szilvás csirke című film, úgyhogy kipróbálom a címben szereplő ételt. Közben nézzük egymást az iráni személyzettel. Lehet, hogy a belőlem áradó furcsa illat miatt, de nem nagyon jönnek a közelembe.

Ó, Németország, te! Egyem a szíved! Ultramodern, hatalmas, okos és már-már undorítóan precíz vagy! Meghatározott létszámú csoportok mehetnek be. Láttam már ilyet máshol is. A túra előtt oktatáson veszünk részt, hogy hogyan használjuk a kis eszközt, amit kaptunk. Ha rátesszük a kijelölt üres felületekre, akkor interaktív menü jelenik meg a kezemben tartott könyvecske fehér oldalain. Ezen keresztül tudhatok meg több információt. Sehol máshol nem kezelnek kisiskolásként. Feltárulnak a kapuk és jöhet a kiállítás! Interaktív! Modern! Elgondolkodtató! Németesen steril… Persze, a germánok csillagos ötöst, rengeteg plecsnit és még ki tudja, mit kapnak az expó képzeletbeli tanárától. A méztermeléstől a bevásárláson át a vizek tisztításáig és az újrahasznosításig mindenre kitérnek. Mindenre! A pavilon felügyelőin biológiailag lebomló cipő van, mely egy magot tartalmaz, így ahol eldobják hamarosan fa fog sarjadzani. Annyira kedvesek velem, hogy nem érdemlik meg a bunkó kérdést: és a bugyijuk is öko?

Ma-ma-marokkó! Helyi termények utunk elején bemutatva, haladjunk tovább. A következő szobába belépve, bamm(!), megcsap a sivatagi szél! Ezek képesek voltak 10 darab hatalmas ventillátort felrakni a falra és rákapcsolni egy fűtőtestet. Hogy érezzed a sivatagi szél erejét és melegét, értem? Műanyag tevék mellett halászati nagyhatalomnak beállítani magukat egy helyen kicsit eklektikus, de nem mondanám, hogy nagyon elüt az expo szellemiségétől. Kilépve álmaim kertjében találom magam. Itt is fűszernövények mindenhol, szép terméskővel kirakva, úgy berendezve, mintha díszkert lenne. Gyönyörű, engem megvettek. Az arab gitáros tradicionális zenéjével csak jobban elmélyíti a hangulatot, melyről ezeregy éjszakán át sztorizhatnánk.

Én értem, hogy a traktornak köze van a földműveléshez. Azt már annyira nem, hogy mit keres a fehérorosz főbejáratnál lévő exkluzív bár mellett? Érthető okokból inkább megnézem a menüt. Vodkás fagyi? Ej, ej, Tibor, megint csak a hasadra gondolsz… De ez vodkás fagyi. Rövid eszmecsere után, mely során a „te hülye, Olaszországban akarsz belorusz fagyit enni?” és a „vodka” gondolatok futnak át az agyamon, nagylelkűen adok magamnak egy esélyt és kipróbálom. Délelőtt, jóval reggeli után, éhesen. Akit érdekel, annak itt a recept: vegyél pár gombóc erdei gyümölcsös fagyit és öntsd nyakon jó sok vodkával. Szegény belorusszok megszívják velem, mert innentől kezdve beállok, mint a beton (egy interaktív érintőképernyő elé és lassan lapozgatva végignézem az összes leírást a helyi ételkülönlegességről).

Tisztelt olvasóközönség! Fel lehet lélegezni. Hosszú utunk végéhez értünk. Érdekes érzéssel jöttem el a világkiállításról. Mindenhol élnek emberek (a mindenhol azt jelenti, hogy tényleg, komolyan, mindenhol ezen a bolygón!), akiknek csontra tök ugyanazok a mindennapi szükségleteik, mint nekünk. A fő téma, a táplálkozás alapján szemlélve az előbbi megállapítást a következőt mondhatjuk el: lehetsz te bármilyen színű, nemű, kemény, gazdag, szép, erős ember, egyszer csak enned kell. Ez nem gyengeség, pusztán az élet oly nemes és tiszta körforgásának egy apró szelete, melyet sosem kerülhetünk meg. Sőt, bizonyos esetekben igazi élményként élhetjük át. Gondoljunk csak bele: a családdal, barátokkal, ismerősökkel. A jeges tundrákon, sivatagokban, városban, mezőn, erdőben, tehát bárhol. Egyetlen, vagy akár többfogásos kiszerelésben. Legyen elég ennyi, mert ennyi a lényeg: mindenki eszik. Én ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni: jó étvágyat kívánok!

Egy kis szakmai kitekintő:
A legrövidebb módon az expo széles sugárútján keresztül lehet eljutni A-ból B-be. Tényleg széles, azonban a rengeteg ember miatt mégis szűknek hat. Az általunk ismert mentőkkel nehezen lehetne közlekedni. Érdekesen oldották meg a kérdést: sürgősségi kocsivá átalakított golfautókat használnak, persze, gondolom, 24 órás készenlétben. „Sikerült” elkapnom egy esetet: hölgy a melegben rosszul lesz, elesik. Golfautón kettő mentőtiszt kiérkezik, szabályos nyugalomba helyezik, kikérdezik, vitális paramétereket mérnek. Aztán egyikük pillanatok alatt átalakítja a kocsit, (míg a másik figyel) hogy a hordágyat vízszintes helyzetbe hozzák. Hölgyet hordágyra rakják, fel a kocsira, be a központba.

 Tóth Tibor