2015. október 12., hétfő

A kollégiumi élet szépségei Vol. II.

Egyszer, többek között Gyúrós Csepellel kerültem egy szobába. Csepellel együtt a 2,5-5 kilós táplálékkiegészítők is beköltöztek. Tejsavó-kombinált-designer-szója-állat-növényi-fehérjék, kreatin-monohidrát porok és vitaminok. Hasznosságukkal vagy éppen haszontalan voltukkal kapcsolatban nem kívánok véleményt megfogalmazni. Azonban a közösen eltöltött idő alatt bizonyos szempontból felkeltették az érdeklődésemet.
Nem fogom sokáig cidázni, de ezek a kiegészítők beleszólnak az anyagcsere folyamatokba. Ez tény. Ez a céljuk. Az is tény, hogy az emésztőrendszeren keresztül szívódnak fel. Az nem érdekel, számomra kvázi tök mindegy, hogy milyen ízesítésűek! Tőlem akár hupikék törpikék ízűek is lehetnének, akkor sem lenne normális, természetes ízük. De Csepelt ez nem érdekelte, nagyüzemben itta az epres és csokis turmixokat. Napközben még ellehetett viselni a dolgot, mert ilyenkor az ember odafigyel magára. Meg az emésztési folyamataira is. De amint leszállt az éj…


Az emésztés során, mint azt tudjuk, gázok képződnek az emésztőrendszerben. Ezeknek távoznia is kell valahol. Teljesen normális, természetes folyamat, része az emberi anyagcserének. Kivéve, ha valakinek puffad a bele a kiegészítőktől. Csak később értettem meg, hogy a kollégának milyen gigászi erőfeszítésébe tellett napközben visszatartania magát. Nap, mint nap komoly fapofával meredt maga elé a laptopját bámulva, miközben homlokán olykor-olykor apró izzadtságcseppek jelentek meg. Elmaradhatatlan jelenet volt a hosszú szürcsölgetés abból a rózsaszín masszából, ami állagával Steve McQueen ’58-as horrorját juttatta eszembe. Miután bejutott a szervezetbe, dolgozott. Munkálkodott.
Van egy izmunk: a GIR legkülső záróizma, latinul musculus sphincter ani externus. Ezt az izmot mi, emberek akaratlagosan tudjuk szabályozni. Ennek lényege, hogy az alapvetően is kontrahált izmot további nyomás alá tudjuk hozni, tehát jobban össze tudjuk szorítani. A slusszpoén az, hogy ezt csak addig a pillanatig tehetjük meg, míg éberek vagyunk. Ugorjunk arra a pillanatra, mikor Csepel elaludt. Az a kis irinyó-pirinyó szelep abban a pillanatban veszített feszességéből. És megindult az orkán. Előtört a palagáz. Engem úgy tanítottak, hogy férfiember nem nevet a másik baján. Így hát maradt az akceptáló belenyugvás a folyamatos tüzérségi zárótűz fojtó ködjében. Hogy az égbe fordulhatott elő ez szegény csávóval? Mint nagyapám Csepel motorja. Máig nem tudom eldönteni, hogy mi a veszélyesebb? Az 50-es évek fent említett robbanómotoros slágertermékével száguldozni, vagy a természetes folyamatokba való ilyen extrém belenyúlás következményeit elszenvedni?


 Tóth Tibor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése